NGC6914

Amikor egy-egy mély-ég témájú asztrofotót publikálunk, bizonyára sokakban felmerül, hogy pontosan mit is látnak a képen. Hold, Jupiter, Szaturnusz fotók esetén sokat nem kell magyarázni az adott képről (persze róluk is számtalan érdekességet lehet mesélni, de a látvány általában magáért beszél, és ez természetesen mit sem von le ezen fotók érdemeiből), de az ehhez hasonló, ritkán fotózott objektumok általában kevés nyilvánvaló dolgot árulnak el magukról a fotózással nem foglalkozók számára. Továbbá a készítés körülményeinek és asztrofizikai hátterének tisztázatlansága is sokakban azt az érzetet kelti, hogy a képek önkényesen, vagy vélt esztétikai szempontok szerint vannak "kiszínezve", "giccsesítve". Noha ez némely esetekben szándékosan vagy véletlenül megtörténik, és természetesen a szubjektivitás sem zárható ki teljes mértékben, azért az elsődleges szándék legtöbbünknél sosem ez (egyébként a fent említett esetekre külföldi fotósoknál lehet nagyon sok példát látni).
Arra gondoltam tehát, hogy a legutóbb elkészült fotóm kapcsán kicsit kifejtem, hogy pontosan mit is látunk, és miért látjuk úgy a képen, ahogy.
Az első és legfontosabb, szinte fundamentális dolog, hogy a képek feldolgozásánál az asztrofizikai hűségre kell törekedni. Ami nincs a képen, azt nem tesszük oda, ami ott van (az űrben), azt nem szedjük le. És nem csináljuk olyanra, amilyen nem lehet. Minden esztétikai kérdés - szaturáltság, kontraszt, kompozíció - csak ez után következhet.
Képem az NGC6914 -es emissziós köd komplexumot és annak környezetét ábrázolja. Ez a terület a Tejút sávjában, a Hattyú csillagképben található. Általában a Tejút karjaiban, ahol egyébként is sűrűsödik galaxisunk anyaga, nagy számú csillag és az őket körülvevő gázok és por található. Az ehhez hasonló, jellemzően nyári tejútban (de a téliben is) fotózott területek gyakran vörösben pompáznak, ahogy ez a képen is látszik. Ez nem a fotósok konvenciója miatt van, hanem azért, mert a környező forró csillagokból jövő ultraibolya sugárzás gerjesztett állapotba hozza a fent említett gázok atomjait. Ilyenkor az atommag körül „keringő” elektron egy magasabb energiájú héjra lép. Amikor ez a gerjesztett állapot megszűnik, az elektron visszalép stabil pályájára, és a korábban közölt energia fény formájában kisugárzik. Ennek a fénynek anyagonként jól meghatározható és állandó, az anyagra egyértelműen jellemző hullámhossza van. Hidrogén esetén az első gerjesztett állapot sugárzása 656,281 nanométer. Ez pedig vörös szín, és ezt hívják Hidrogén alfa sugárzásnak. És miért vörös szinte minden ilyen kép? Mert a hidrogén a világegyetemünk leggyakoribb anyaga, legelemibb építőeleme, a csillagok is ezekből a hidrogénfelhőkből születtek, születnek most is, ezért elég nagy valószínűséggel fogunk találni a Tejút karjaiban ilyen hidrogénben gazdag területek. De nem csak a hidrogén tud gerjesztett állapotban fényt sugározni, hanem például az oxigén vagy a kén is, de a konyhai fénycsövekben is hasonló elven jön létre látható fény. Továbbá a hidrogénnek sem csak egy gerjesztett állapota van, hanem több is, melyek már nem vörösek. Az ilyen világító ködöket hívjuk egyébként emissziós ködöknek. Az, hogy egy emissziós ködben milyen gáz összetétel van, erősen befolyásolja annak színét. Hosszas utánjárást és pontos utómunkát igényel az, hogy ezeket a lehető leghűségesebben adjuk vissza. Ezt tovább nehezíti az is, hogy a színeket a légköri viszonyok, horizont feletti magasság és a fényszennyezés is erősen torzítja, így egy bizonyos pont után már tulajdonképpen a fotós szubjektivitása is belép a képbe. Hogy miért nem látjuk ezeket a színeket szabad szemmel is? Egyrészt azért, mert a szemünk számára nem bocsájt ki elég fényt egy ilyen terület ahhoz, hogy színesben lássuk, ráadásul a legtöbb ilyen hullámhosszra a szemünk már majdnem teljesen vak. Például a Hidrogén alfa az általunk érzékelhető tartomány legszélére esik. Sok esetben írjuk oda a technikai adatokhoz, hogy a kép átalakított DSLR géppel készült. Az átalakítás is éppen ezért szükséges, mert a gyári állapotú gép ugyan annyira érzékeny csak erre a tartományra, mint a szemünk. Az átalakítás során egy olyan infravörös szűrő kerül a gépbe, mely ezt a tartományt még 90% körüli hatékonysággal ereszti át. Továbbá azért van szükség hosszú, akár több perces expókra, hogy elegendő fényt gyűjtsünk a szenzorra ahhoz, hogy elegendő információt tudjunk abból kinyerni.
Most nézzük a csillagokat. Még a saját apám, aki 40 éve fotográfus és elismert amatőr fotóművész, fintorogva nézte az egyik hasonló fotómat, és feltette azt a kérdést, hogy miért kell így kiszínezni a csillagokat, és miért teszem rá azokat a giccses sugarakat. Ezért hát azt gondolom, ez a jelenség is magyarázatra szorul. A csillagok színessége valós! Tulajdonképpen a csillagok azok, melyek a legbiztosabb támpontot adják egy fotó helyes színegyensúlyának meghatározására. Ha pedig elegendő fényt gyűjtünk össze a fotónkhoz, ezek a színek szépen és viszonylag pontosan meghatározhatóak. A színnek ugyanis közvetlen összefüggése van a csillag hőmérsékletével. Leegyszerűsítve: minél melegebb egy test, annál rövidebb hullámhosszú elektromágneses sugárzás formájában emittálja hőjét. Ez a jelenség már a 19. században is ismert volt, de a pontos leírása és a hőmérsékleti sugárzás problematikájának megoldása lehetetlen volt a hagyományos fizika eszközeivel. A megoldásra Max Planck jött rá 1900-ban közölt hipotézise alapján, mely hipotézis igaznak bizonyult, és mellesleg letette a kvantum fizika alapköveit. Tehát ha egy csillag "hideg", akkor vörös lesz. Ahogy melegedik, a színe tolódik a spektrumon a narancs a sárga majd a kék felé. A csillagászok pedig pontosan katalogizálva és elérhető módon nyilván is tartják a csillagokat. Nagyon fényes csillagok esetén ezeket a színi különbségeket szabad szemmel is könnyedén fel lehet ismerni (Arcturus vs Vega, Betelgeuse vs Szíriusz).
Ami a sugarakat illeti, azok sem a feldolgozás során kerülnek a képre, bár külföldön elfogadott, hogy utólag photosop-olnak a csillagokra tüskéket, de szerintem ez se nem etikus, se nem esztétikus. A tüskék a newton rendszerű távcsővel készült fotók sajátosságai. A tubusban elől, ahol a segédtükör található, általában 4 darab tükörtartó láb szeli át a fény útját. Az ezeken "megcsillanó" fény kelti a csillag 4 sugarát, melyet egyébként diffrakciós tüskéknek hívunk. Mivel ezek nem az égen vannak, akár el is lehetne távolítani őket, de mivel ennek a műveletnek az eredménye kétes, inkább az a szokás alakult ki, hogy minél esztétikusabban, a kompozíció részeként dolgozzuk ki őket. Ezek alakja egyébként árulkodik is távcsövünk állapotáról. Ha aszimmetrikusak vagy a csillagtól indulva szétnyílóak, az mind arról árulkodik, hogy a lábak nem megfelelően állnak, mely akár egyéb, leképezést rontó hibát is okozhat. Lencsés, vagy tartóláb nélküli katadioptrikus csöveknél nem keletkezik ilyen diffrakciós tüske (másmilyen lehet, de annak más az oka).
A fénylő hidrogénen és színes csillagokon kívül azonban még sok minden más is van a képen, és legtöbbször ez a "más" az igazi fotótéma. Ez esetében sincs ez máshogy, hisz a főtéma a kép közepén látható kékes derengésű foltcsoport valamint az átlósan húzódó sötét sáv. Ezek az úgynevezett reflexiós ködök, melyek a környező csillagok fényét verik vissza, vagy éppen takarják ki. Az itt látható kékes foltok éppen azért kékek, mert kék színű, tehát nagyon forró csillagok világítják meg. Kinézetre nagyon hasonlítanak egyébként a Fiastyúk körüli ködösségekre. A sötét sáv pedig csillagközi por és gáz, melyet nem világít meg, és nem gerjeszt semmilyen csillag (legalábbis a felénk néző részét), és mely a galaxisunk evolúciója során csillagok szeleinek hatására, valamint ősi szupernóvák lökéshullámaitól, és azok maradványaiból alakulva hömpölyögnek keresztül a Tejúton. Az ilyen erőhatások általában újra és újra csomósodást idéznek elő ezekben az anyagfelhőkben, mely újabb és újabb csillagok és bolygók születéséhez vezet. Meglepő, de a sötét por mögött megbújva gyakran úgynevezett Herbig-Haro objektumokat is lehet látni (bár az én felbontásom ehhez már kezd kevés lenni), amely a csillagkeletkezés egyértelmű és látványos jele. Az ilyen objektumoknál éppen azt lehet elcsípni, ahogy a protocsillagba hulló anyag a csillag pólusain keresztül jet formájában kilövell, majd a csillagközi porba ütközve felizzik. Hasonló objektumokat lehet megfigyelni egyébként az M78-as reflexiós köd sötét porsávjaiban is. Továbbá számos izgalmas, böngészésre és kutatásra érdemes részlet található a képen, pl a V1515 Cyg csillag, melyen teljesen egyértelműen kivehető a csillag körül formálódó por buborék, melyből vélhetően a bolygórendszerét alakítja ki. De nem csak ezen, hanem szinte bármilyen képen, melyet az ég felé fordított távcsővel készítünk, érdemes bogarászni, hisz meglepő, de a könyvekben olvasott, vagy a tévében látott megfoghatatlan, felfoghatatlanul távolinak tűnő misztikus jelenségeket hozzák karnyújtásnyi távolságba.

Scope: 200/800 SkyWatcher Newton

Mount: SkyWatcher NEQ6 pro upgraded

Guiding: Lacerta MGen autoguider

Camera: Canon EOS 600D

Exposure: 141*5 min on ISO 800 

Date: from 2017.06.23 to 2017.07.18

Location: Ágasvár, Mezőfalva, Medvida (Hr), Velika Popina (Hr)